Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj és lábujjhegyen. 

Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó:

akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.

Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt,

ahogy a fák között tovaoson.

Te már tudod, hogy ezt a szellőt

az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból.

Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod:

surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben.

Sok dolguk van, igyekezniök kell.

A virágokat is láthatod majd,

és minden virág kelyhéből egy tündérke les rád.

Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.

De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik.

Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak.

De akkor a patakot is meghallod, ahogy neked mesél,

csodálatos meséket az erdőről. . .

Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul,

s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.

Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat

nem láthatja a szemed.

Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép.

És megállasz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved

és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek,

egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.

A legnagyobb kincseket, amiket

ember számára megteremtett az Isten.

A jóságot, a szeretet és a békességet.

Te minderről semmit sem tudsz akkor.

Csak annyit hallasz, hogy a madarak

nagyon szépen énekelnek körülötted,

és a patak nagyon szépen mesél.

Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő.

A fák, a virágok, a fű, a moha,

a magas kék ég és rajta az a nagy, csillogóan fehér felhő,

amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék

pipájából, és jóságosan mosolyog.

Csak, amikor visszatérsz újra az emberek közé,

a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé,

és hiába gonoszak hozzád,

te mégis jóval viszonozod gonoszságukat,

szeretettel vagy mindenki iránt,

és az élet legsúlyosabb perceiben is

derű és békesség van a homlokodon:

csak akkor látják meg rajtad,

hogy az Angyalok tisztásán jártál, kedvesem.