Mikor felébredt megetették,
Szeretettel körbe ölelték. 
Meséltek neki a világról,
Melyről odafönt álmodott.

Nőtt a lélek, cseperedett,
Egyre csak nagyobb lett.
S látta a világ nem olyan,
Mint mesélték neki boldogan.

Látta a sok szomorúságot,
A boldogtalan embereket.
Látta a nyomort a Földön, 
S ellene semmit nem tehetett.

Aztán egyszer elcsendesedett, 
Magába szállt, s látta az egészet.
Föntről nézett e világra, 
S benne saját magát is látta.

Látta, ahogy ott ül, a lépcsőn
Elmerengve, meditálva,
S látta, hogy mennyi öröm is van
Szerte szét a világban.

Gondolta: Ez az! Tehát létezik!
Keresni kell, s megérkezik.
De nem tudta hogyan kell
Együtt nevetni az emberekkel.

Aztán talált végre boldogokat,
Kik sokat nevettek, mosolyogtak. 
Velük örült együtt a lélek, 
Úgy érezte, hazatalált végre.

Faragó Éva, Szösszenetek, 2015.04.11.